Monokróm apokalipszis - Vakság kritika

Meirelles szürkében festi meg kissé zavaros és semmitmondó példázatát az emberi természet mibenlétéről. Bevett elbeszélői műfogás a társadalomról alkotott nézeteinket egy végzetes csapások sújtotta közösség viszontagságain keresztül bemutatni. Camus A Pestisben ábrázolja, hogy a karanténná alakított afrikai városkában miként korhad szét mindenféle emberi közösség a halálos kór lehelete nyomán, de a 70-es évek, Camusnél jóval optimistább katasztrófafilmjei is monumentális természeti csapások üstjében erjesztik ki összetartó kisközösségeiket. Ezeknek a filmeknek épp az a lényege, hogy a véletlenszerűen összeverődő, végül mégis egy családdá alakuló társaság nem egy arccal rendelkező antagonista ellenében kovácsolódik össze, hanem az ember hatáskörén kívül eső természet halálos szeszélye folytán kényszerül meghaladni individuális önzését, és belépni a közösségbe. Általában még ennél is erősebb tanmesei jelleg mutatkozik azokon a misztikus beütésű katasztrófafilmeken, melyek irracionális csapásokkal utalják egymásra a szereplőket, a jól magyarázható természeti katasztrófák helyett. Ez esetben a véletlen már nem játszik szerepet, így egyértelmű morális töltete van az apokaliptikus állapotokat előidéző katasztrófának.

További képek a galériában!

Az áldozatokat nem egy gonosz erő sanyargatja, és még csak nem is ?rosszkor, rossz helyen? vannak, hanem saját bűneikért kell lakolniuk. A Vakság épp abba a hibába esik bele, hogy nem szab gátat az alapvetésben kódolt tanmesei elemek áradásának, így minden naturalizmusa ellenére is elvont példázattá halványodik (legutóbb M. Night Shyamalan Az esemény című filmje bukott bele ugyanebbe nagyon csúfosan). Pedig a Nobel-díjas José Saramagotól vett alapötlet elég erős felütést biztosít: a nyüzsgő dél-amerikai metropoliszt egy rejtélyes kór zökkenti ki a megszokott kerékvágásból. Az emberek minden előzmény, és külső nyom nélkül elkezdenek megvakulni. A városon persze pánik lesz úrrá, és a fertőzötteket karanténba zárják, ahol a külvilágtól teljesen elzárva kell saját kis társadalmukat kialakítaniuk. Meirelles ezeken az összezárt embereken végzi el kíméletlen szociálpszichológiai kísérleteit. Az egyes kórtermek ugyanis különböző ?politikai? berendezkedéseket formálnak, és így kicsiben modellezve sokadszor is végignézhetjük, hogy a diktatúra miként falja fel a neki behódolók lelkét, és hogyan morzsolja szét a demokratikus berendezkedést. Meirelles mindezt borzasztó részletgazdagsággal és naturalisztikusan mutatja be, mégis kiérződik a mocskos felszín mögött meghúzódó elvont fogalmi rendszer. A film érezhetően csak azért fokozza végletekig az emberi megaláztatást, hogy szemléltethesse a társadalom széthullásáról elindított gondolatmenet végkövetkeztetését. A morális leépülés folyamata túlzottan tankönyvszagúan megy végbe, nem következik kellőképpen a karakterekből. Platóni szellemiségű példázatot kapunk arról is, hogy a vakok országában a látás nem mindig örömteli hatalom, de bármily fájdalmas legyen is: a látó nem vonulhat ki a vakok társadalmának sötét barlangjából, hiszen neki kell vezetnie a politikai közösséget.

További képek a galériában!

A rejtélyes eredetű vakság tehát azon túl, hogy romba dönti a fennálló civilizációt, hozzásegítheti egy új, erősebb közösséghez is az arra érdemeseket. A forgalmas metropolisz elidegenedett egyénjeiből összetartó közösség, sőt család kovácsolódik a történet végére, és csak a visszatérő látás fenyeget a szétbomlás rémképével. A látás-vakság ellentétpárnak ezt az eléggé nyilvánvaló metaforikáját egy narrátorral teszi még tolakodóbbá Meirelles, melyet zavaróan következetlenül használ a filmben. A társadalom perifériáján élő, eleve félszemű fekete öregúr a játékidő felénél kezdi kommentálni a történteket, menetrendszerűen levonva a megrázó események tanulságait. A film első felének személytelen ábrázolásmódja és második felének szubjektív hangneme közti ugrás azonban megbontja az elbeszélés egységét, kizökkentve ezzel a nézőt. A Vakság természetesen ? minden hibája ellenére ? korántsem olyan fércmű, mint mondjuk Az esemény volt ebben a műfajban. A film vitathatatlan erényei közé tartozik például a lenyűgöző képi világ, melyet Mereilles állandó operatőrének, César Charlonénak köszönhetünk. Most ugyan nem olyan dinamikusak és pergőek a felvételek, mint az Isten városában vagy Az elszánt diplomatában voltak, de ezúttal is letisztult, hihetetlenül pontos beállításokban követhetjük az eseményeket. Charlone szürke, karcos képekben festi meg monokróm apokalipszisét. A vakság szubjektív érzetét is elbűvölő kreativitással oldja meg a film, a fertőzöttek által ?látott? nagy fehérséget kihasználva a térben és időben való ugrálásra ? ezzel szervesen beillesztve azt a cselekmény szövetébe. A Vakság másik nagy erőssége az impozáns színészgárda. Julianne Moore, Mark Ruffalo és Gael García Bernal egyaránt nagy átéléssel hozza karakterét, a többiek pedig profi módon kísérik az ő nagyívű szólószámaikat. Moore itt ráadásul megkapja azt a kibontakozási lehetőséget, melyet zseniális szemtelenséggel megvontak tőle Az ember gyermekében, és ezt láthatóan meg is hálálja, csak úgy lubickol a szerepében. Azonban sajnálatos módon sem Moore mély átélése, sem a gyönyörű képek, sem a sziporkázó vizuális ötletek nem menthetik meg attól a filmet, hogy egy kissé zavaros és semmitmondó példázatba fulladjon. Az unalomig ismert elvont gondolatmenet sápadtsága átüt az életteli felszínen.

Batman: Kezdődik! - Bőregér jött, látott és győzött

Ötödjére is vásznon Batman. A negyedik színész ölti fel magára a jelmezt, a harmadik rendező rendezi a hét kettes számú szuperfilmjét. A kettes számú szuperfilm státuszt csakis azért érdemli ki Batman legújabb kalandja, mert a bulvárlapok által már jó régen beharangozott Mr. és Mrs. Smitht is ezen a héten mutatja be forgalmazója, no de arról majd holnap. Hogy milyen lett a legújabb Denevérember-történet? Röviden: jó. Hosszabban? Ami legelőször feltűnik a Batman: Kezdődik!-et nézve, hogy érdekes, de érthető módon a forgatókönyv elfelejti az eddig leforgatott filmeket. Végre olyan Batman-univerzumban vagyunk, ahol nem Joker öli meg Bruce Wayne szüleit hanem az, aki a képregényben is tette, szóval ahogy a cím is utal rá, egyfajta Batman-reboot részesei lehetünk. Szerencsére a képregény sötét tónusát is sikerült megragadni, az olykor valóban félelmetes Gotham City pedig végre nem egy Tim Burton-ös gótikus képet fest, hanem realistább árnyalatot kapott. Ez jórészt Christopher Nolan (Memento, Álmatlanság) rendező érdeme. Ismét bebizonyította, hogy egy populáris képregényből is lehet igényes filmet készíteni, amely igényesség ezúttal még a közönség tetszésével is együtt jár, csak nem feltétlenül nagy filmjeiről híres direktort kell szerződtetni, hanem olyat, aki eddigi munkáit is a belső, és nem a külső értékek szem előtt tartásával készítette.A történetet egyrészt nem érdemes nagyon ellőni, másrészt pár tollvonással (vagyis leütéssel) vázolható. Az ifjú Bruce Wayne milliárdos szülei meghalnak, az ifjú Bruce Wayne megnő és többé már nem ifjú, majd Bruce Wayne denevérjelmezt húz magára és elintéz pár rosszfiút, akik valamiért ismét csak körmönfont módokon Gotham City lakosainak elpusztítására gyúrtak rá. Persze az út, amíg Bruce Wayne-ből Batman válik elég rögös és szép havas tájakon át vezet, szóval a Pókemberhez hasonlóan fel lehet készülni, hogy egy ideig a főhős gyerekkorában fogunk időzni. Képregényfilmeknél alapkérdés, hogy mennyire sikerül megvalósítani a főgonoszok alakját. Joker, Penguin, Riddler, Harvey Two-Face, Poison Ivy és Mr. Freeze után ezúttal újabb két, nyugodtan klasszikusnak nevezhető Batman-enemy kerül terítékre: Ra's Al Ghul (az Oscarra jelölt Ken Watanabe, az Utolsó szamurájból) és Scarecrow, vagyis a Madárijesztő (a baromira ír és hihetetlenül tenyérbemászó Cillian Murphy). Természetesen az alaptörvény rájuk is vonatkozik, hiszen ők is gonoszabbak és veszélyesebbek minden eddigi gonosztevőnél, mint ahogy abban is biztosak lehetünk, hogy a siker folyományaként már előkészületben lévő folytatásban még nehezebb ellenfelekkel kell majd bőregér pajtásnak megküzdenie. Történeti fronton nem nagyon érheti szó a ház elejét, hiszen leginkább a Frank Miller (Sin City, ugyebár) által szövegezett Batman-részekre épül a film, melyet David Goyer képregény szakos (Holló, Blade, Flash, Ghost Rider) író-filmrendező öntött szkript formába.

További képek a galériában!

Szereplői fronton pedig pláne nincs szégyenkeznivaló, hisz amellett, hogy Christian Bale ismét csak bebizonyítja, hogy mindenféle karaktert el tud játszani (gyilkos az Amerikai Pszichóban, paranoiás csontkollekció a Gépészben, a többi színész is eléggé ott van a szeren. Kivétel ez alól eljövendő Mrs. Tom Cruise alias Katie Holmes, aki még a Dawson és a haverok sorozat forgatása alatt elsajátított félmosolyát (ajkam jobbra húzom és aranyosan, olykor szigorúan nézek) sajnos határozott rendezői instrukciók ellenére sem tudta levetni magáról.  Sebaj, kárpótolhat minket az új Alfred inas, aki ezúttal az évek múltával egyre jobban beérő Michael Caine személyében csepeg az iróniától és az alázattól, olykor persze a rosszallástól is. De nem kell szégyenkeznie Morgan Freemannek sem, aki kimerítő Világok Harca-beli szerepvállalása után megint egyfajta mentort, amolyan Gotham City-beli Q-t (James Bond. Valaki?) alakít. Mentor fronton persze meg kell küzdenie az ugyancsak remek Liam Neesonnal is, akit sikerült szinte távolkeleti szerzetessé maszkírozni, amire a szakállszerkezete csak még jobban rájátszik. Gary Oldman pedig végre pezsgőt nyithat annak örömére, hogy ezúttal nem az elmeháborodott, csak monológokban beszélő rosszfiú szerepére hívták meg, hanem igazi lepukkant rendőrfőnök-kezdeményt alakíthat. A távolról sem futottak még kategóriában persze vétek lenne kihagyni Rutger Hauert, akit úgy tűnik ismét felfedezett a mozifilm (ld. Sin City), és ha így megy tovább pár év múlva egy nyomorék festő vagy egy skizofrén manikűrös szerepéért biztosan Oscarra fogják jelölni. Ja, hogy a film. Az bizony majdnem minden szempontból kifogástalan, legalább is a műfaj határain belül. Az elképzelés működik (és nem is unalmas), miszerint a nulláról építik fel a Denevérembert, bőven elidőzve Batman előtörténetével és motivációinak megalapozásával. Sikerült megteremteni egy közel sem tökéletes embert, aki frusztrációit kiéli azzal, hogy olykor fekete bőrnacit húz magára. El lehet nyugodtan felejteni a harsány és akcióktól hemzsegő képregény-feldolgozásokat, de persze művészi fronton a Sin City sincsen veszélyben, de a lényeget nagyszerűen ragadja meg a Batman: Kezdődik. A képregény világ végre valahára nem mesevilág, színes ruhákban szökellő és röhögő Jim Carrey-vel, hanem igenis egy romlással és pusztulással átitatott komor hely, ahol egy hovatovább antihős próbál szembeszállni a mocsokkal. A csihi-puhi, dirr-durr, "oda-vissza végigmegyek a női szereplőkön"-filmek rajongói súlyos csalódástól kímélhetik meg magukat, ha a mozi helyett inkább újra kikölcsönzik a tékából a Batman és Robin-t, mivel ebben a filmben majd egy óra eltelik míg a főhős jelmezt ölt és nekimegy a rosszfiúknak egy akciódús jelenetben. Ja, és a legfontosabb. Aki végignézi a filmet végre valahára megértheti, hogy miért is kapta a film ezt a furcsa angol címet, amelyet csak ilyen esetlen módon lehetett lefordítani magyarra.

A sötét lovag - Ki az a Jack Nicholson?

A Film, Amiről Mindenki Beszél És Amit Mindenki Megnéz, hozzánk is megérkezett. Nem is okoz csalódást, maximum azoknak, akik nem szeretik a feliratokat, hiszen míg az elmúlt pár hónapban szinte minden nagy film szinkronnal érkezett, addig a Sötét lovag esetében az eredeti élményt kapjuk vissza. Mert igen, élmény a Sötét lovag. A Sötét lovagot kísérő össznépi hisztériáról már szinte mindenhol mindent leírtak, ritka az olyan film, ahol ennyire egymásra talál a kritika és a közönség. Nem csak bevételben tarol a Sötét lovag, hanem a nézői vélemények is egymást múlják felül. A szájhagyomány, valamint az újranézések miatt már most minden idők 7. legsikeresebb filmje Amerikában, sőt, heteken belül - az 500 milliós amerikai bevételi határ átlépésével - a Titanic mögött a második legsikeresebb film lesz az új Batman-mozi. Mindez annak ellenére, hogy készítői el merték követni azt az arcátlanságot is, hogy sem a címbe, sem a hivatalos plakátra nem írták ki a Denevérember nevét. (Érdekességképp azért tegyük hozzá, hiszen a híradásokban nem szokták kiemelni, hogy hiába lesz a Sötét lovag numero 2 film a bevételek tekintetében, ezen összesítések nem tartalmazzák az infláció hatásait, s azt is beleszámolva a film egyelőre a 61. - például, az eredeti Tim Burton-féle Batman-mozi mai pénzben 445 millió dollárt fialt és a várható 500 millió fölötti eredményével Christopher Nolan filmje az összesített lista 25. helyére lesz csak jó, a Grease és az Oroszlánkirály szomszédságában. Így az olyan - átszámítva 1 milliárdos amerikai bevételt hozó - csúcsfilmek, mint az Elfújta a szél, a Csillagok háborúja, a Muzsika hangja és az E.T. uralkodása nincs veszélyben.) De félre a semmitmondó számtengerrel, lássuk a medvét, vagyis a bőregeret, aki három év pihenő után visszatér, akárcsak mindenki a környezetében (még az egyik Batman: Kezdődik!-es főellenséget is láthatjuk). Illetve csak majdnem mindenki, hiszen az első rész egyetlen gyenge pontját, Katie Holmest Maggie Gyllenhaal váltotta fel Rachel Dawes szerepében. Míg az első filmben Madárijesztő és Ra's Al Ghul volt a Denevérember két nemezise, ezúttal a készítők visszanyúltak az egyik legkedveltebb Batman-gonoszhoz, Jokerhez, aki titokzatos játszmáinak célpontjául a Gothamben garázdálkodó és pénzét féltő maffiát szemeli ki. Hogy mi Joker célja viszonylag hamar kiderül (természetesen Batmant is érinti), mint ahogy az is, hogy ezúttal meglehet ellenfelére lelt, hiszen Harvey Dent, az erőskezű kerületi ügyész feltett szándéka, hogy megtisztítja a várost a lerakódott mocsoktól. Valahol szánalmas, hogy egy filmmel kapcsolatban pozitívumként kell megemlíteni azt, hogy tényleg létezik forgatókönyve és nem csak a látvánnyal próbálják lenyomni a végeredményt a pusztán az előzetesek alapján ítélő, békésen nyammogó birkák torkán (Hollywood így láthat minket). A sötét lovag története pedig még egy kicsit túl komplikált is lett, hiszen egész egyszerűen a még így két és fél órás játékidő alatt több karakter kibontásását kénytelenek összecsapni a készítők a fogyaszthatóság érdekében - de ha egyszer ez az ára egy jó mozifilmnek... Egyébként Christopher Nolanék ott folytatják a Sötét lovagot, ahol a Batman: Kezdődik!-et abbahagyták.

További képek a galériában!

Továbbra is függetlenítik magukat mások látomásaitól és egy saját, meglehetősen súlyos, jóval realistább stílust hurcolnak magukkal. Gotham városa nem egyszerű, a bűnözéssel a rendőrség szokás szerint nem sok mindent tud kezdeni, valakinek ki kell emelkednie, hogy rendet vágjon - és érdekes módon ez a feladat nem a Denevéremberre vár. A nagyszabású és felettébb ötletdús marketingkampány, a film körüli tragikus események és leginkább az első rész sokak által DVD-n történő felfedezése megtette hatását, mindenki tódul a mozikba. (Kíváncsian várjuk, hogy az első rész bukása után, nálunk sikeres lesz-e a Sötét lovag nyitánya.) Nagyon is jól teszik ezt, hiszen a Sötét lovag jó film, egy rettentő igényesen kivitelezett bűndráma remek színészi alakításokkal. Egy dolog, hogy Heath Ledger a Joker szerepében jókora túlzással falusi csepűrágóvá, piaci ripaccsá, vásári komédiássá silányítja Jack Nicholsont (persze, teljesen más volt a karakter), de a többiek is remekül teljesítenek a hajdani független filmes Aaron Eckharttal az élen. Valahol röhejes, hogy a most is - és amúgy szinte mindig - remek Christian Bale alakítása mennyire háttérbe szorul. Akárcsak a Vasember esetében, a Denevérembernél is egy kvázi kettős életet élő playboy a főhős. A párhuzam azért is ideális, mert bár a két képregény-adaptáció különbözőbb talán nem is lehetne, mégis mindkettő remekmű saját kategóriájában. Ezért is nagy öröm látni, hogy a Sötét lovagban remekül transzformálódik át a vászonra az idehaza alig pár tucat ember által ismert kortárs Batman-képregények sötét és baljós hangulata.  Tiszta sor, hogy nem fog mindenkinek bejönni a Sötét lovag, de talán a megtekintése után páran leszoknak arról, hogy a szuperhős képregénymozikat szitokszóként használják (Bölcs István megy-e moziba?), hiszen a film komorabb hangvétele és nagyszabású megvalósítása nem szolgál rá efféle szidalmakra. Természetesen az új trend szerint a középpontba ezúttal is a lelki vívódás, a főhős dilemmája kerül, s ennek megfelelően jóval kevesebb az akció, mint azt egy Fantasztikus Négyes-hívő elvárná. Ha nem lenne szentségtörés, még azt is megengedném magamnak, hogy még így is túlzásba vitték Nolanék az "eksönt". Batman, vagyis Bruce Wayne tragikus figurája egyébként is rászolgál arra, hogy ekképp kezeljék és ne kétdimenziós papírmaséként, hiszen mindig is meglehetősen szűk határokon belül mozgott. Ő nem szuperhős, mint a Gothamtől nem messze, Metropolisban élő Superman (alias Clark Kent), hanem csak halandó, akinek a tevékenysége, ha akarjuk a bűnözés fogalmát is kimeríti (sőt ahogy a film megmutatja, ki is meríti), hiszen alapvetően önbíráskodik, némi rendőrségi támogatással.Borús hangulat, verbális moralizálgatás és mocsok - remekül megkapjuk Gotham városának látképét, még akkor is, ha a szokottól eltérően rengeteg nappali felvételt kapunk, s mégsem kellenek esőgépek, hogy a néző átérezze a hangulatot. Summa summarum, a Sötét lovag jó film. Természetesen nem a világ legjobb filmje, de attól még fenemód profi munka, remek alakításokkal. Minderről minden bizonnyal az Amerikai Filmakadémia is meg fog emlékezni majd jó pár Oscar-jelöléssel, mint ahogy azt tette az olyan sikeres kommersz moziknál, mint a Gyűrűk ura 3. vagy a Gladiátor. Egy biztos: aki szerint Heath Ledger ördögien beteges alakításának istenítése csak tragikus halála egyfajta utójátéka, az butaságokat beszél.

Utolér a Halál - A végső állomás 3D kritika

Megosztás

Link: