Az admirális

Kolcsak admirális, az Orosz Birodalom hű katonája igazi férfi a talpán: 1915-ben, a Balti-tengeren a németek ellen olyan bravúros ellentámadást vezényel le, hogy a cár kinevezi a fekete-tengeri flotta parancsnokává.Ám még a katonás macsó is meginog, amikor megismeri első tisztje elbűvölő feleségét, Annát. A két szerelmes kapcsolatának kibontakozását nemcsak az nehezíti, hogy mindketten házasságban élnek, de hamarosan a történelem is közbeszól, amikor a nemzetközi után a belföldi helyzet is fokozódik, és 1917-ben kitör a forradalom?

További képek a galériában!

A közel 20 millió dollárból készült háborús melodráma az oroszok kissé megkésett, de abszolút adekvát válasza a Titanicra, hiszen (a hollywoodi alkotáshoz való tematikai, motívumkészlet- és műfajbeli hasonlóság mellett) minden benne van, amiért a nagy orosz érző lelket, a túláradó romantikát szeretjük, Puskintól a Szállnak a darvakon át Mihalkovig. Egy csodálatos férfit és egy gyönyörű asszonyt látunk, nagybetűs Hősöket, akik ha megtévednek is, tudják, mi a kötelességük, kitartanak egymás mellett tűzön-vízen (esetünkben havon-jégen, harcokon és forradalmon) át ? s mindez olyan szépen, ízlésesen és sodrón elmesélve jelenik meg, hogy (női) szem nem marad szárazon.  Az admirális háborús románca a férfi nézők számára is tartogat azonban kellemes perceket, hiszen azon túl, hogy a címszerepben megcsodálhatják az Éjszakai és Nappali őrség Antonját (azaz Konsztantyin Kabenszkijt), a vízi és szárazföldi csatajelenetek is kellőképpen izgalmasak és látványosan lenyűgözőek.

Tarantino fejben nyeri meg a háborút

Aki a Becstelen brigantyktól azt várja, hogy a vérben tocsogó Brad Pitt majd náci skalpokkal hadonászik két órán át, csalódni fog. Quentin Tarantino ezúttal nem sokkolásra játszik, hanem a háttérbe vonul, és hagyja, hogy pompásan megírt, dumálós filmje szárnyra keljen. Tarantino most megmutatta, hogy tizenöt évvel a Pulp Fiction után még mindig képes meglepetést okozni. Becstelen brigantyk című második világháborús, náciskalpolós filmje egyáltalán nem olyan vérben tocsogó, az erőszak sosem látott formáival sokkoló alkotás, mint amit a Halálbiztos után várni lehetett a rendezőtől, hanem egy a karaktereire hagyatkozó, okos film, amelynek a műfaját nem könnyű meghatározni, hacsak nem maradunk a rendező saját definíciójánál, a "férfiak küldetésen"-filmnél. A Becstelen brigantyk Tarantino eddigi legkiforrottabb munkája (nem csoda, vagy tíz éven keresztül érlelte, mire múlt nyár végére megírta a végleges forgatókönyvet), olyan érzést kelt, mintha a Grindhouse-bohóckodás kitérője után ott folytatná, ahol a különböző műfajokat és Tarantino erősségeit eddig legjobban ötvöző Kill Bill 2-nél abbahagyta. A filmegy csapat (főleg zsidó-amerikai, de két német is van köztük) katonáról szól, akik Aldo Raine hadnagy (Brad Pitt) vezetésével a megszállt Franciaországban fejenként száz nácit terveznek megskalpolni, majd amikor helyzetbe kerülnek, magának a Führernek az elpusztítására törnek. A brigantyk küldetésével párhuzamosan fut egy másik történetszál, amelynek Shosanna (az elbűvölő Mélanie Laurent), a nácik elől Párizsba menekülő és ott mozit vezető zsidó lány a főhőse. Amikor Goebbels, egy Shosannát meghódítani próbáló lelkes tisztje (Daniel Brühl, aki náciként is kisfiúsan bájos) buzdítására úgy dönt, ebben a moziban tartja új filmje bemutatóját, a brigantyk és Shosanna tervei történelmi pillanatot szülve találkoznak. A film főgonosza azonban nem Goebbels és nem is Hitler, hanem a zsidóvadásznak becézett Hans Landa ezredes (Christoph Waltz), aki, mint a film zseniális nyitójelenetében meggyőződhetünk róla, személyesen akar gondoskodni arról, hogy az utolsó zsidó is kipusztuljon Franciaországból. Waltz - valószínűleg élete legnagyobb szerepében - már az elején lecsap a filmre, magához ragadja, és nem ereszti. Kíméletlen, éles eszű gonosza a film legjobban megírt figurája, aki minden egyes vásznon töltött pillanatában szórakoztató és borzongató, sőt, sokszor vicces, anélkül, hogy karikatúrává válna.

További képek a galériában!

Waltz olyan átadással öleli keblére Tarantino agyszüleményét, hogy még Pittet is lejátssza a vászonról. Ugyanis Pitt Raine hadnagya szintén szórakoztató, de egysíkú figura, aki mindössze bátorságból, elszántságból, vicces déli akcentusból és egy bajuszkából van összegyúrva. Pitt becsületére legyen mondva, sármja hozzáadásával a maximumot hozza ki a kevésből. Habár a témából adódna, hogy Tarantino szabadjára eressze a brutalitást, és patakokban ömöljön a vér, a rendező tőle meglepő visszafogottsággal viszonylag gyorsan, fájdalommentesen és nem közvetlen közelről mutatva nyírja ki legtöbb szereplőjét. Skalpolást talán ha kettőt látunk közelről, és lehet, hogy ez pont kettővel több, mint amit a többség elvisel a moziban, de Kaszkadőr Mike csak gúnyosan mosolyogna ezen a számon (az igazsághoz hozzátartozik, hogy a film legvégén azért elszabadul, ami el tud, de az első két órát nem az erőszak uralja). Tarantino még sosem volt olyan kifinomult, mint most: felvonultatja ugyan bevált eszköztárát az olyan formai megoldásoktól kezdve, mint hogy a film fejezetekre tagolódik, a rá jellemző képi és verbális poénokig, de mintha már nem csak arra utazna, hogy hüledezzünk és hahotázzunk a moziban ülve. Már a nyitójelenetben, amelyben Landa a Shosanna családját bújtató francia paraszttal beszélget, nyilvánvaló, hogy a rendező most máshova igyekszik. A dialógus persze feszes, és rögtön kapjuk a kis poénokat, de az a magamutogató szellemeskedés, ami néha eluralkodik a munkáin, most nem telepszik rá a jelentre, és így mintha a színészek is több levegőhöz jutnának. Tarantino, akinek élőben és filmen is a beszéd a kedvenc elfoglaltsága, egyáltalán nem esik kísértésbe, hogy akciófilmet rendezzen (pedig a Kill Bill gyönyörű összecsapásaiból tudjuk, hogy ebben is verhetetlen), helyette megcsinálja eddigi legdumásabb, tökéletesre írt filmjét.

Hiába emlegeti előszeretettel a zsánereket, trükkösen fityiszt mutat nekik: a végső nagy akciót nem sok kis akció készíti elő, ahogy a műfaj diktálná, hanem sok-sok lebilincselő beszélgetés arról, hogy mit fognak csinálni. A legszórakoztatóbb ezek közül a német filmsztárt és egyben a brigantyk oldalán álló kémnőt alakító Diane Kruger jelenete, aki egy kocsmában randevúzik Michael Fassbender és Til Schweiger brigantykkal. A színészek - köztük August Diehl, a találkozót megzavaró náci tiszt - lubickolnak Tarantino mondataiban, igazi örömjáték, amit látunk. Vizuális tekintetben a film ugyanolyan, vagy még magasabb nívót képvisel, mint Tarantino korábbi munkái. Az operatőr a Kill Bill-t is fényképező Robert Richardson, aki parádés beállításokkal rukkol elő, és a már milliószor látott szürkészöld katonai egyenruhákat és vörös-fekete-fehér náci lobogókat is képes új hangulattal megtölteni. Tarantino finom szellemessége a szokás szerint különböző zsánereket megidéző, hatásos kísérőzenénél (westernnel indulunk, később kapunk háborús filmekből, és meglepő módon a finálénál Bowie-ból is) és a korábban említett olyan vizuális poénoknál is telibe talál, mint például Landa pipája a nyitójelenetben vagy a fél tigris, melyet a Goebbels tolmácsát/szeretőjét alakító Julie Dreyfus visel a fején. A Becstelen brigantyk egy minden ízében nagyon gondosan megkomponált, élvezetes film, amely lehet, hogy kisebb csalódást jelent azoknak a rajongóknak, akik csak Tarantino szenzációhajhász oldalára fogékonyak, de akár új közönséget is megnyerhet az egyre érettebb rendezőnek.

 Excsajok szelleme kritika: mocsok macsóból, tündéri pasi

A férfiakat a nők rontják el, örök igazság, de ők azok is, akik jó útra téríthetik a teremtés koronáit. Ehhez néha kellenek az excsajok szellemei is. Az Excsajok szelleme tehát egy igazán szellemes film. De hogy ne csak olcsó poénokat pufogtassunk, a Premierfilm.hu szerint a nyár vígjátékát hozza el nekünk Mark Waters rendező. Connor Mead (Matthew McConaughey) hírességek fotósa, imádja a szabadságot, a jó hangulatot és a nőket? ebben a sorrendben. Ő a született agglegény, aki teljesen helyénvalónak tartja, ha konferenciahívás keretében egyszerre szakít három barátnőjével. Az öccsét viszont más fából faragták, és a srác esküvőjére összegyűlő násznép nem tartja túl nagyra a báty csábítási hőstetteit. Úgy néz ki, Connor egymaga képes elrontani az öccse lagziját, de a nagy nap előtti éjszakán meglátogatják őt régi barátnői szellemei: magukkal ragadják, elviszik a múltba és a jövőbe, hogy egy vad, kalandos és teljesen lehetetlen utazás során szembenézzen sok elrontott, tönkretett és szétzilált kapcsolatával.

Az excsajok szellemei összefognak, hogy rájöjjenek, mitől lett ez a helyes fiú ekkora semmirekellő, és hogy van-e még esélye az igaz szerelemre? vagy tényleg olyan reménytelen eset, amilyennek mindenki más látja. McConaughey élete legsármosabb, de egyben talán legkomolyabb figuráját hozza az Excsajok szellemében. Ehhez persze kellett Jennifer Garner is, aki talán még Kate Hudson-nál is jobban inspirálta Hollywood ügyeletes szívtipróját. De a legzseniálisabb karakter Michael Douglas-é, aki egy holtában kísértő nagybácsit alakít, természetesen, a legszellemesebb poén tőle érkeznek? Ahogy az élet nagy igazságát is tőle kapjuk meg. Nem minden a bohém élet, a pénz, a hírnév a korral együtt elszáll. Mit sem ér az aranyélet, ha az aranykor beköszöntével az ember magára marad. Persze, az Excsajok szelleme cseppet sem komor romantika, sokkal inkább tömény humor, komoly mondanivalóval! Jó szokás szerint a stáblista is kötelező!

 Ötlettelen nyáladzás - Férj és féleség kritika

Vitathatatlan, hogy léteznek olyan filmek, melyeket sem művészi értékük, sem mondanivalójuk, sem megformálásuk nem emelhet a halhatatlanok sorába. Ennek ellenére kellemes, mi több üdítő szórakozást képesek nyújtani a gőzölgő betonnal fűtött nyári estéken. Feltéve, ha megfelelően légkondicionált terembe kaptuk a jegyünket. A hazánkba kis késéssel és igen erőltetett címfordítással érkezett rom-kom képlete egyszerűnek tűnik. Az egyik oldalon Sofia (Justina Machado), akinek sikerült egyetlen műköröm-hadművelettel magára gyújtania lakását, szereti Patrick Sullivant (Jeffrey Dean Morgan), a lánglovagot, aki miután megmentette a lány életét, hosszú napokat virrasztott a lány betegágyánál (Morgan nem első ízben alakít tűzoltót, ugyanis a Vészhelyzet egyik epizódjában is láthattuk már őt tűzálló szerelésben). Másik oldalon találhatjuk Dr. Emma Lloyd rádiós terapeutát (Uma Thurman), aki hosszas fejtörés és igen racionális érvek felsorakoztatása után úgy határoz, hogy ő bizony ?szereti? a feszült helyzetekben pánikszerű zabálásba menekülő Richard Brattont (Colin Firth). Kevéssé szenvedélyes, értelmi és nem érzelmi alapon működő kapcsolatban poshadó, középszerű párjaink frigyre is lépnének, ha nem jönne az a bizonyos konfliktus. Tehát ez a ?bibi? indítja el és formálja filmre alkalmassá a hétköznapi szituációk sodrát.

A mi Sofiánk betelefonál Thurman rádiós show-jába, hogy tanácsot kérjen, biztos lehet-e ő abban, hogy megfelelő ember mellett kötött ki. És a könnyen befolyásolható Sofia - hallgatván az éteri diagnózisra - felrúgja az eljegyzést. Főhősünk elhatározza, hogy bosszút áll a terapeután, aki meghiúsította a jövőbeli, esküvő-kertesház-gyerek arany háromszögben csillogó terveit. Ebben zseniális számítógép-guru indiai barátja segít neki, aki egy rövidke klaviatúra csépelés után elintézi, hogy a Grace klinika bizonyos epizódjaiból és a Watchmen Komédiásaként megismert Javier Bardem-klón (vagyis Morgan) és a Kill Bill eszeveszett menyasszonya (naná, hogy Thurman) hivatalosan, az Amerikai Egyesült Államok törvényei szerint is férj és feleség legyen. Ezzel persze a kompunerd olyan lavinát indít el, ami kifejezetten jó szórakozást nyújthatna, ha a produkció vette volna a fáradtságot, hogy a forgatókönyv igencsak mély hézagjait némi információtöbblettel kipótolja. Mert azon még egészen könnyen túlléptem, hogy valaki csupán egy rádiós agykurkász tanácsára feldob mindent, hiszen ez kérem, mégiscsak Amerika. Na de az igazán érthetetlen számomra, hogy a földszintről indulva még az egymást felettébb bosszantó pár ugyan mire fel kezd heves csókolózásba a liftben (ingyen cirkuszt biztosítva ezzel minden dolgozónak, hála a biztonsági kameráknak), majd a rádióállomásnak is otthont adó épület tetejére érve, ugyan miért is változnak egymást hahotázva imádó és incselkedő tinipárrá. De túllépek én igazán minden megalapozatlan fordulaton, mégis le kell szögeznem, hogy sajnos nem tudták megmenteni ezt a filmet még az Álom luxiskivitelben-re illetve a Kill Billre tett egyértelmű utalások sem. (A menyasszonyként megjelenő Thurman egészségére több ízben is ?Itt a menyasszony!? felkiáltással koccintanak, ami azt gondolom, Kill Bill ismerők körében nem kíván magyarázatot. )

Merész és igen szerencsétlen választás volt a forgatókönyvet jegyző Mimi Hare, Clare Naylor és Bonnie Sikowitz hármas alkalmazása, lévén egyikőjük sem gyakorlott a szakmában. Annak ellenére, hogy a szkript minősége a rossznál alább értékelhető, - valahol a gyatra és a silány magasságában - még Griffin Dunne rendező (aki amúgy színészként kezdte pályafutását s többek között személyes kedvencemben a My Girlben alakította Vada tanárát) megmenthette volna az alkotás. Sajnos azonban a teljesen korrekt Átkozott boszorkák után ezúttal nem sikerült igazán rendes munkát végeznie. Bár Thurman félelmetes, amint frusztrált tininek igyekszik álcázni magát, miközben egy harminc körüli nőt alakítva csetlik-botlik egy 39 éves nő testében s maga az alkotás sem érdemel elégségesnél jobb osztályzatot. Hogy említsek valamit, ami miatt mégis érdemes beülni erre a filmre, az Isabella Rossellini (Roberto Rossellini és Ingrid Bergman lánya) akit egy tortakóstolás alkalmával láthatunk ismét a vásznon. Valamint Sam Shepard, csodásra érett arcvonásai, aki színészi karrierje előtt (ezúttal Thurman édesapját alakítja) forgatókönyvíróként nem kisebb nevek mellett tevékenykedett, mint Michelangelo Antonioni (Zabriskie Point) és Wim Wenders (Párizs, Texas, Kívül tágasabb).

 Ennyire megöregedtünk? - G.I. Joe ? A kobra árnyéka kritika

Gépjárművekké alakuló robotok után most egy másik fröccsöntött legenda is a mozivászonról kacsint le ránk. Stephen Sommers filmje igazi agyatlan nyári akció-orgia, mintha egy rossz kisfiú fogná magát, és nemes egyszerűséggel rombolni kezdene. Teljesen mindegy, hogy mit. Pedig Sommers sikercsillaga olyan szép fénycsóva kíséretében tűnt fel a látványorientált blockbusterek terén! Pontosan tíz évvel ezelőtt tapintott rá a közízlésre, a Múmia akkor az Indiana Jones-széria méltó leszármazottjaként elegyítette a vígjáték, a horror-, illetve a kalandfilm zsánereinek elemeit, mindezt pedig Sommers naprakész technikai körítéssel tárta a nagyérdemű elé. A direktorunk azóta hibát hibára halmoz, először ostoba trükkorkánba fullasztotta a Múmia-franchise-t, hogy később az összes klasszikus Universal-szörnyet beletuszkolhassa a Van Helsing végtelenül ostoba CG-fantasy-jébe. Emberünk öt éves hiátus után rendezett újra, de a G. I. Joe ? A kobra árnyékát látva nem mondanám, hogy Sommers önkéntes visszavonulása változtatott volna bármit is a fent felvázolt helyzeten.

Ugyanis a G. I. Joe egy igazi, ész nélküli, nyári akciófilm. Se több, se kevesebb. Egészen elképesztő, hogy előbb Michael Bay, most Sommers is látványos kudarcot vallott fröccsöntött játékszerek filmre vitelében. Szinte érezhető az elkeseredett törekvés izzadságszaga, hogy valamiképp életet leheljenek az egykor még kiskölkök kezében ?parádézó? műanyag robotokba, babákba. Bay kínos tinivígjáték-téglákkal foldozta be a robot-tombolás között tátongó hézagokat, míg Sommers inkább papírmasé figurákra és megmosolyogtató one-linerekre húzta fel a robbantás-tirádáját. Különböző fura jelmezekbe öltöztetett bábuk pattognak a vásznon, miközben épületek dőlnek össze - Sommers megalkotta az Amerika Kommandó: Világrendőrség élőszereplős parafrázisát, melyben kártyavárként pusztul el az általunk ismert világ, csak a humort kell nélkülöznünk belőle. Mert azt keresve sem találtam a G. I. Joe ? A kobra árnyékában.  Jobb sorsra érdemes (Dennis Quaid, Christopher Eccleston, Joseph Gordon-Levitt) vagy csak szimplán középszerű aktorok (Channing Tatum, Marlon Wayans, Arnold Voosloo) feszengnek a rájuk szabott csodaruhákban, Sommers azon törekvése, hogy elkészíthesse saját James Bond-filmjét, befuccsolt. Igen, drága direktorunk több fórumon is nyilatkozta, hogy a G. I. Joe azért fontos számára, mert ezzel juthat a legközelebb egy Bond-féle opus ledirigálásához, meg is kapjuk hát az obligát utalásokat, a Goldfingertől, a Tűzgolyón és a Kém, aki szeretett engem-en keresztül egészen a Holdkeltéig. Sommers G. I. Joe-ja azonban köszönőviszonyban sincs az angol kém kalandjaival, lévén teljesen hiányzik belőle az a hidegvérű stílus, ami a Bond-filmeket naggyá tette, így ?ördögi? antagonistája, víz alatti leszámolása és trükkös kis gadgetjei csak üres külsőséggé válnak. Sommers túlburjánzó látványvilága és megalomán pusztításai továbbá jó pár évvel lejjebb tolták a kész mű élvezhetőségét, már ami a nézők korosztályát illeti. A képtelenebbnél képtelenebb - de azért veszettül látványos - akciószekvenciákból csupán egy ?isteni kéz? hiányzott, ami grabancon ragadta volna Tatum Duke-ját, vagy Wayans Ripcordját, hogy az ő akarata szerint folytatódjon a játék. Milyen szép is lett volna belenyúlni Sommers filmjébe! De nem tehettük, így marad az öregedéstől való félelem jéghideg érintése, miközben egyre inkább olyan opusok ostromolják a filmszínházakat, melyek teljesen hülyének nézik a publikumot. 

Rágcsávók kritika: pici kém, avagy a vakond visszavág

A Rágcsávók egyszerre gyerekmese, egyszerre kémkomédia, és még hozzá egy adag 3D-s élmény is társul. Rövid tanulságként megtudhatjuk: a legkisebb is számít a kémeknél, és a vakond bizony néha visszavág, de aztán jó útra tér... Ahogy fejlődik a technika, úgy egyre több film kapcsán lepnek meg minket a készítők 3D-s változattal is. A Rágcsávók is élvezhető térhatásban a hazai mozikban, és bár összhatás tekintetében kissé hátrébb soroltatik, azért a látvány mindenképp első osztályú ennek köszönhetően. Kémkomédia már annyi született, hogy szinte sorolni sem tudjuk, ám ezúttal a kimondhatatlan nevű rendező, Hoyt Yeatman egészen új koncepcióval űzött gúnyt James Bondékkal. Igaz, a Lecs?ó óta tudjuk, nem minden patkány, patkány, van köztük jó fej is. A G-Force - Rágcsávókból megtudhatjuk, hogy az Egyesült Államok kormánya egy titkos programban több mint egy évszázada képez ki állatokat hírszerzésre. Egy forradalmi felfedezéssel azonban a kísérletek új fázisba jutnak, és létrejön egy igazán különleges osztag, a G-Force. A legmodernebb, high-tech kémfelszereléssel ellátott tengerimalacok, a ?Rágcsávók?; a világ sorsa az ő mancsukban van. Az apró kommandó vezetője Darwin, aki vérbeli vezérként nem tud elfogadni más eredményt, csak a győzelmet. Különleges ügynökei pedig a legkiválóbbak: a kibírhatatlan modorú fegyverspecialista Blaster, a szexi harcművész-mester Juarez, a felderítés légy-a-falon módszerével dolgozó bajnoka, Mooch, a bögöly, valamint Speckles, a computer- és információspecialista vakond. A küldetés pedig nem hétköznapi: ellenfelük egy ördögi milliárdos, aki igába akarja hajtani a világot. Jerry Bruckeimer producer élete első 3D filmjére vállalkozott, méghozzá a kétszeres Oscar-díjas vizuális effektusokat készítő Hoyt Yeatman-nel karöltve, akiről már mint fentebb is megjegyeztük, ezúttal a rendezést is magára vállalta. A Rágcsávók igazi kaland az egész családnak. A gyerekeket a mesevonal, a felnőtteket meg az enyhe irónia foghatja meg. Amiben biztos egyetértés lesz, az a 3D technika lenyűgözősége. Igaz, itt még él az újdonság ereje. Néhány év múlva lehet, hogy a Rágcsávók a futottak még mezőnyében indulhat csak. Most azonban még rácsodálkozunk az előttünk szó szerint megelevenedő hősökön, és élvezzük a technika eme csodáját!

Vakvágányon - Hajsza a föld alatt kritika

Hiába a szemcsés képek, a trendi vágások és a dinamikusnak álcázott kameramozgások okozta lendület, Tony Scott olyan thrillert készített, ami a legkevésbé sem izgalmas. Ez pedig megbocsáthatatlan. Pedig ? gondolhatnánk ? nem lehet annyira nehéz egy 1974-es (hollywoodi szakzsargonnal élve elavult, vagyis remake-elhető) eredetit újragondolni. Elég csak megsokszorozni az akciójelenetek számát, feltupírozni az idejétmúlt formanyelvet és ebben az esetben még csak a történethez sem kell nagyon hozzányúlni ? a körítés (és talán a szereposztás) biztosan eladja a filmet. Igen ám, de mi történik akkor, ha a nagy modernizálás közben pont az veszik ki a kész darabból, ami az eredetit egyáltalán érdemessé tette az újragondolásra? Baj, barátaim, nagy baj. Scott tehát nem sokban csavart a Hajsza a föld alatt (vagyis az 1972-es John Godey-regény) alapszituációján, amin viszont változtatott, majdhogynem egytől-egyig hibaként lehet elkönyvelni. Adott tehát Walter Garber, a rovott múltú diszpécser (Denzel Washington), aki még nem tud róla, hogy élete legnehezebb napja kezdődik. Adott még egy titokzatos, Ryder névre hallgató figura (John Travolta), aki gondol egyet, és bűntársaival elköt egy metrószerelvényt, tele utasokkal. A váltságdíj 10 millió dollár, az óra pedig egyre csak ketyeg. A két férfiben egyedül a walkie-talkie közös. Vagy mégsem?

Scott aktualizálni próbálta az immár 37 éves sztorit, így lett Walter Matthau joviális metródetektívéből Washington komoly pénzügyi és morális gondokkal küszködő working-class hero-ja, Robert Shaw vietnami veterán terroristájából pedig Travolta, az USA sanyarú gazdasági helyzetére reagáló ex-brókere. Annyi az egésznek a szépséghibája, hogy Washington, legyen akármilyen jó, teljesen hiteltelen a megesett munkásember szerepében, így kikényszerített vallomása, vagy személyes dilemmája inkább a cselekmény lassítását, mintsem árnyalását szolgálják. Travolta egy ideig élvezetesen ripacskodik Ryder szerepében, ám a sokadik ?Motherfucker!? és dagadó nyaki erekkel előadott monológ után már őt sem lehet komolyan venni. És ez a Hajsza a föld alatt egyik legnagyobb hiányossága: egyszerűen nem lehet komolyan venni. Scott számtalan humorosnak szánt, vagy egyszerűen csak röhejes momentummal enyhíti az eredeti darabon végigterülő hihetetlen feszültséget. John Turturro esetlen túsztárgyalója, James Gandolfini polgármester-közjátéka, vagy a fejfájdítóan nevetséges webkamera-enyelgés nem tesz mást, csupán felhígítja a középpontban zajló túszdrámát, arról nem is beszélve, hogy egy szigorú határidő dramaturgiával dolgozó opusnál megbocsáthatatlan az a jelenet, melyben Washington a nejével alkudozik, hogy ő most fél, avagy egy gallon tejet hozzon, ha vége a munkanapnak. Scott valószínűleg esendőbbé szerette volna tenni Garber karakterét, ám a nagy igyekezetben, ahelyett, hogy munkás hőst avatott volna, kiherélte az antagonistáját.

És ha már a kasztrálásnál tartunk. Joseph Sargent 1974-es opusában vérprofi bűnözőket láthattunk (Tarantino egyébként onnan nyúlta az egymást különböző színeken nevező gonosztevők motívumát, melyet az 1992-es Kutyaszorítóban c. mesterműben láthattunk viszont), akik csekély vászonidejük ellenére is egyéniségek voltak. Scott viszont egy nagy rakás kisstílű idiótát küldött a vonatra, akik eleve vesztésre voltak ítélve, hála a modern korok technikájának. Laptop, webkamera, Youtube, Google, műhold, online-tőzsde. Egy kis ízelítő abból a high-tech kelléktárból, amik ahelyett, hogy elősegítenék gonosztevőink törekvését, kudarcba fullasztják a küldetést (ld. a szék alatt felejtett laptop kameráját). Matthau és Shaw csupán rádión tartották a kapcsolatot és egyedül az apró elszólásokból és a vonal túlsó oldalán lévő akcentusából lehetett következtetni valamire. Ehelyett Travolta jól megguglizza Washington karakterét - ennyit erről. Scott úgy próbálja fenntartani a kellő intenzitású borzongást, hogy az egyhelyben ülő Washington előtt mint egy őrült, jobbra-balra fahrtol a kamerájával és hihetetlenül szemcsés és rángatózó vágóképekkel operál, ám a huszadik perc után ez a formai ?trouvaille-ok? is kiürülnek, marad hát a színtiszta unalom és egy-egy időnként felhangzó, kínos nevetés. Főszereplőink borzasztóan sokat rinyálnak arról, hogy milyen szar a világ, Scott patetikus filmje alapján igazuk lehet. A köztisztviselőnek korrumpálnia kell magát, hogy taníttatni tudja a gyerekeit, a szerencsétlen bróker pedig csak gyilkosságok árán tud visszavágni az őt kisemmiző rendszernek. Ez mind szépen hangzik, a bibi az, hogy a Hajsza a föld alatt nem dráma, hanem thriller. Annak meg nem kizárólag a szereplők egzisztenciális problémáiról kellene szólnia, vagy ha igen, akkor legalább izgalmasan. A Hajsza a föld alatt pedig minden, csak nem izgalmas. És a végén még a bűzölgő pátosz is a nyakunkig ér...

Megosztás

Link: